Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kodály Zoltán élete és munkássága

2010.03.03

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja Kodály Frigyes (1853-1926) Kecskemét teherleadási pénztárnokaként, Szob, Galánta, majd Nagyszombat állomásfőnökeként tevékenykedett. Édesanyja Jalovetzky Paulina (1857-1935), egy lengyel származású vendéglős lánya volt.

A galántai népiskolában (1888-1892) és a nagyszombati érseki főgimnáziumban (1892-1900) végezte alsóbb tanulmányait. 1900. június 13-án jelesen érettségizett. Szeptemberben került Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakára, valamint az Eötvös Kollégiumba. Az egyetem mellett beiratkozott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is. Zeneszerzéstanára Hans Koessler volt. Az iskola hangversenyein bemutatták d-moll nyitányát (1898) és Esz-dúr trióját (1899). 1904 júniusában megkapta a zeneszerzői diplomát. Szeptemberben újból beiratkozott a Zeneakadémiára, önkéntes ismétlőként.

Kép

 

Doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta 1906-ban. Ugyanekkor ismerte meg Vikár Béla fonogramgyűjteményét, s ennek hatására döntötte el, hogy falura megy népdalokat gyűjteni. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló utakon járó Bartók Bélával, ekkor vette kezdetét életre szóló barátságuk. 1906-ban Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva. Október 22-én mutatták be diplomamunkáját, a Nyári estét. Ezután fél éves berlini és párizsi tanulmányútra indult. Itt ismerkedett meg Claude Debussy zenéjével. 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzés tanárává nevezték ki.

1910. március 17-én, első szerzői estjén hangszeres kompozíciókkal állt a nagyközönség elé. Augusztus 3-án feleségül vette Sándor Emmát.

1909-1920 között kizárólag zongora- és zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt. Erre az időszakra esik például hegedű-gordonka Szonátája (1914), vagy gordonkára írt Szólószonátája (1915). Vokális alkotásaiban mindenekelőtt a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. Nem véletlen, hogy egyik dalsorozatának a Megkésett melódiák címet adta. Kodály ugyanis a magyar klasszikus költők: Arany János, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még a költők életében nem létezett. De a kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Mindezek mellett a dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését is.

Az I. világháború kitörése nemcsak műveinek nyugat-európai terjedését akadályozta meg, hanem a falusi gyűjtések folytatását is. Kodály ezért ismeretterjesztő és tudományos közleményeket írt az Ethnographia és a Zenei Szemle című folyóiratok számára. 1919-ben Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki. Bartók társaságában tagjai lehettek a Reinitz Béla vezette zenei direktóriumnak. 1920-1923 között nem írt új műveket. 1923-ban, két hónap alatt készítette el Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust. Kodály pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált. Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el.

Kecskeméti Vég Mihály szövegére komponált magyar zsoltár nemcsak a közvélemény nagyobb részét állította Kodály mellé, de a tanítványok seregét is vonzotta. Kodály szellemi támogatásával és az ő népnevelő-népművelő eszméinek jegyében hozta létre a harmincas évek közepén a Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratot. Mindkettő a katolikus egyházzene megreformálására, valamint a zenei nevelés színvonalának emelésére vállalkozott. Kodály úgy döntött, hogy ezentúl gyermekkarok számára komponál műveket. A Háry János daljáték (1925-27), a Marosszéki táncok (1930), a Galántai táncok (1933). A Psalmus Társaságban már Európa és Amerika hangversenytermeibe is eljutott. A Felszállott a páva (1938-39) és a Concerto (1934) eleve külföldi megrendelésre készült: előbbi az amsterdami Concertgebouw, utóbbi a Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumára.

A harmincas években a nagyzenekari alkotások mellett Kodály álma is valóra válhatott: a népdal megszólalt a hangversenypódiumon és az Operaházban. 1925-ben induló dalestjein számos népdalfeldolgozása hangzott fel a Magyar népzene sorozatának tíz-tíz kötetéből, s ebben jelentős szerepet vállalt néhány kitűnő magyar énekművész.

A nagy változást a Székely fonó hozta, amelynek zenei anyaga már kizárólag népdalra épül. Későbbi kórusaiban Kodály újból a magyar költészethez fordult. A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzene-történeti összefoglalását. Kodály arra is rávilágított, hogy zenetörténeti emlékek hiányában a magyar zenetörténeti kutatás legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz, és ezzel Magyarországon is meghonosított egy új diszciplínát, az összehasonlító népzenetudományt.

A Kodály-írások új témája a zenei nevelés, amelyet ő „zenei belmissziónak” tekintett. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), s felvettette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). E munkával párhuzamosan számos pedagógiai művet tett az iskolások asztalára: elsőként a kétszólamú éneklésbe bevezető Bicinia Hungarica (négy kötet, 1937-1942) látott napvilágot. A harmincas-negyvenes évek fordulóján Kodály terve: az általános iskolai énekoktatás színvonalának emelése, a kormányzat és a főváros részéről is támogatást kapott. 1938-ban harminckét vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1940-ben Norvégia német megszállása feletti döbbenet hatására zenésítette meg Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat. Forradalmi Petőfi-kórusai (Csatadal, Rabhazának fiai, Isten csodája) pedig a magyar kulturális és nemzeti függetlenség eszméjét hirdette egy olyan korban, amely egyre inkább kiszolgáltatta magát az elnyomó német hatalmaknak.

1942-ben nyugalomba vonult, de folytatta a népzene tantárgy oktatását a Zeneakadémián; a kormány a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntette ki. A Magyar Dalegyesületek Országos Szövetsége az 1942-es évet Kodály-évvé nyilvánította. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjává választotta, 1946-1949 között igazgatója volt. 1944-ben és 1945-ben zsidókat próbált menekíteni. 1944-45 fordulóján végül Kodály is egy budapesti zárda pincéjébe kényszerült- itt keletkezett békéért könyörgő zenekarra, orgonára és kórusra komponált miséje a Missa brevis, (ennek 1942-ben már galyatetői pihenése alatt elkészült orgonaszóló-változata az Organoedia, amelyet az ostrom alatt orgona-kórus ill. zenekar-kórus faktúrát adott) amely végül az 1945 februári ostrom utáni főváros első bemutatójaként 1945. február 11-én mutattak be az Operaház ruhatárában.

Feleségének halála után (1958. november 22.), 1959. december 18-án házasságot kötött a fiatal Péczely Saroltával.

A II. világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé, valamint nemzetgyűlési képviselőjévé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé. 1947-ben, a Szovjetunióban, 1948-ban és 1949-ben pedig újból Nyugat-Európában járt, 1965-ben két hónapot töltött Amerikában. Népzenei, zenepedagógiai konferenciákon vett részt, és nemzetközi kitüntetésekben részesült. Háromszor kapott Kossuth-díjat (1948, 1951, 1957). Kodály Zoltán 1967. március 6-án, reggel ¾ 6-kor, szívroham következtében hunyt el Budapesten.